Jövő a múltban /Carlisle szemszöge/

Sziasztok! Ezt a novellát ajánlom Hencii-nek, akinek nem régen volt a szülinapja. Ezúton is boldog szülinapot kívánok neki. :)
De mindenkinek jó olvasást hozzá! Komit ne feledjétek! :$
Egy újabb nap kezdődött. Úgy, mint az elmúlt 345 évben. Szeptember 13-át írunk. Felöltöztem, és fekete Mercedesemmel a kórházba hajtottam. Ott a nővérek ismét meg-meglestek, mint minden nap. Ez jó érzéssel töltene el, ha nem lenne már feleségem, akit mindennél jobban szeretek, és nem csak azért lennék szép, mert vámpír vagyok. A férfi kollégáim is tisztelettel fogtak velem kezet. Ők már megszokták a testhőmérsékletemet.
Én tettem a dolgom, ahogy kell. Vizittel kezdtem, majd a balesetire kellett mennem egy fiúhoz, aki elcsúszott a jégen és beverte a fejét. Csúnya agyrázkódása lett.
-Vegyen be otthon Tylenolt. -mondtam a fiú anyjának.
-Köszönjük szépen, Dr. Cullen. -köszönte meg őszinte tisztelettel majd intett fiának. A fiú lehuppant a vizsgálóasztalról és kiment édesanyjával a váróba.
Ezek után én még egy-két beteget elláttam különféle panaszokkal. Épp az utolsó páciens rokonaival beszélgettem, amikor hirtelen valami bizsergető érzés támadt a köpenyzsebemben. A vészhívóm volt. A szülészetről hívtak, mert behoztak egy kismamát, akinél megindult a szülés. Minden szülést én vezettem le a forksi kórházban. Hiába... Ha én vagyok az egyetlen rátermett orvos, aki le tud vezetni egy szülést.
Emberi tempóban ugyan, de siettem az emeletre. Éppen tolták a nőt a szülőszobára, mikor utunk keresztezte egymást.
-Üdv, Dr. Cullen. -fogta meg gyengéden a kezem, majd rögtön elrántotta a magáét.
-Jó napot! Hogy érzi magát, Mrs...
-Swan. A nevem René Swan. -fejezte be.
-Mrs. Swan. Hogy érzi magát? -kérdeztem. Hülye kérdés volt.
-Elég rosszul. -nyögte. -Nyugalom, Isabella. Mindjárt kijöhetsz. -fogta a hasát René.
Végre beértünk a szülőszobába, ahol már vártak a kellékek.
-Kezdhetjük? Felkészült, René?
-Igen.
-10 cm-re tágult ki.
-Az mit jelent? -kérdezte.
Első gyerek? Biztosan. Csak a tapasztalatlan nők kérdeznek ilyet.
-Az azt jelenti, nyomjon.
René bólintott, majd nagy levegőt vett. Olyannyira erőlködött, hogy a nyakán kirajzolódtak az erek. Egy pillanatra még a vért is láttam az erekben.
-Jó lesz, jó lesz. Már látom a fejét. Nyomjon tovább! -utasítottam.
René mindent úgy csinált, ahogy mondtam. Pár perc múlva már meg is született Isabella Marie Swan. Az apa -aki időközben megérkezett a rendőrőrsről -vágta el a köldökzsinórt. A nővér megmosta a kis Isabellát, majd betekerte egy takaróba. Átadta nekem és itt megállt az élet. Belenéztem a kislány szemébe és láttam benne egy furcsa vibrálást. Olyat, amit nem látok minden gyerek szemében. Vagyis eddig ez az első. Isabella úgy nézett rám, mint a leendő apjára. Nem létező szívem nagyot dobbant. Mintha ez sorsszerű lett volna. De elég az én szükségleteimből.
Átadtam a babát Renének, aki közben elpityeredett. Az anya könnyes szemmel figyelte, ahogy Isabella megfogta az arcát. Nagyon okos kislány. Már most látszik.
Este elvittem Isabellát a többi babához a csecsemőmegőrzőbe, miközben azon töprengtem, vajon mi lehet a furcsa ebben a lánykában. De nem jutottam semmire. Emberi tempóban is túlságosan gyorsan értem a csecsemőosztályra. Kitettem Isabellát a helyére, majd minél gyorsabban a kocsimhoz igyekeztem. Minél hamarabb leszek otthon, annál előbb felejthetem el a mai napot. A gyerekek úgyis megint össze fognak veszni, ahogyan tegnap tették. Folytatódhat az "Emmett! Fejezd be a perverzséget!" lemez.
Autóm ott várt már a parkoló legközelebb eső részén. Bepattantam és elhajtottam. Próbáltam nem gondolni rá, de folyton-folyvást visszaszökött gondolataim közé Isabella. Otthon se lett jobb a helyzet. A gyerekeknek ma nem volt kedvük veszekedni. Leültek tanulni. Mindegyik más szobába. Emmett Aliceék szobájában, Rosalie a saját szobájukban, Jasper a konyhában, Alice Edward szobájában, Edward pedig a zongora mellett. Esme a garázsban várt. Mikor kiszálltam, a nyakamba ugrott.
-Szia, édes! -nyomt egy csókot ajkaimra. -Milyen napod volt?
-Egész jó. De mégse annyira.
-Elmeséled? -kérdezte.
-Persze.
Bekísértem szerelmem a nappaliba és leültünk a kanapéra.
-Na mesélj! Mi bánt?
-Hát... -kezdtem bizonytalanul. -Levezettem ma egy szülést...
-De hát az csodálatos. -szakított félbe.
-De olyan furcsa érzésem támadt, mikor belenéztem a szemébe.
-Mit láttál benne?
-Úgy nézett rám, mint a tulajdon apjára, vagy hogyan fejezzem ki magam? -gondolkodtam el. -Á, megvan. Mint a sorsára. Ez a jó szó rá.
-Ne aggódj! Meg fog oldódni. -vígasztalt meg Esme.
-Köszönöm. -mondtam és felmentem a dolgozószobámba életem szerelmével.
Pár hét múlva aztán eljutott hozzám a hír, hogy a rendőrfőnök és felesége éppen válnak, és hogy René és Isabella elköltöznek Phoenix-be. Ez nem hagyott hidegen, mivel ebben a pár napban is néha eszembejutottak azok a csokoládébarna szemek. Éreztem, hogy ez a kicsi lány vissza fog térni Forks-ba.

Apró játék /Emmett szemszöge/

Sziasztok! Mint látjátok, újraindult az oldal. Ugyanaz a design, ugyanaz a szerző. Csak egy valami változott. A visszajelzések szerint sokkal jobban írok. De döntsétek el TI. Olvassátok az második első novellámat. :D Remélem tetszeni fog. Ha igen, azt is írjátok meg, de azt is, ha nem lécci. Kösszi. Nem is húzom az időt. Jó olvasást! :)


Már lassan egy éve annak, hogy Bella átváltozott. Úgy gondoltam, ideje újra megmérkőzni vele. Talán már elszállt az ereje és újra felülhetek a képzeletbeli trónomra.
Éppen Rose babával enyelegtem, mikor észrevette rajtam, hogy észben nem vagyok itt. Rá is kérdezett erre.
-Mackó, mi a baj? –kérdezte lágyan.
-Kedvem támadt egy kicsit szórakozni. –mondtam. Láttam Rose arcán a félreértést.
-Akkor segítek! –mondta vágyakozóan és már nyúlt az inggombjaim felé.
-Nem így. Bár ez is csábító. –jegyeztem meg. – Bellával akarok versenyezni.
-Ó, ne már. –mondta kedvetlenül Rosalie. –Már megint? És miben?
-Majd meglátod, cukorfalat.
-Rendben. Majd valamikor utánatok megyek. –mondta, de én már csak távolról hallottam, mert elrohantam húgomék szobájába. Benyitottam és kicsit sem meglepődve fogadtam a látványt. Bella és Edward épp szenvedélyesen csókolóztak. Mivel nem akartam, hogy tovább folytassák, bunkón befészkeltem magam közéjük.
-Emmett! Mit akarsz te itt? –kérdezte Bella.
-Mit szólnál egy újabb versenyhez? –kérdeztem vissza.
-Miért is ne. Szeretném megint látni az arcod, mikor legyőzlek.
-Abban ne reménykedj… Most én fogok győzni.
-Várjatok! Én is jönni akarok. –szólt közbe Edward.
-Oké! Mindkettőtöket lealázlak. –mondtam magabiztosan.
-Ne reméld! –mondta Bella.
-És mit fogunk játszani? –kérdezte érdeklődve Edward.
-Először is kimegyünk a szeméttelepre. –jelentettem ki. Pontos tervem volt a mai napra.
Mindketten meglepődtek ezen.
-Hát jó. Mi hallgatunk rád. –mondták egyszerre.
Még megkérdeztem Alice-t is, de ő nem partner az ilyenekben. Ezért hármasban indultunk a legmesszebb lévő szeméttelepre. Bella eléggé furcsán nézett rám. Azt üzente a tekintetével, hogy „Emmett, de hülye vagy. Minek viszel egy szeméttelepre?” Így még viccesebb lesz, mikor megtudja, mire készülök.
Kis idő elteltével beléptünk a szeméttelepre. Mindketten nagyot néztek.
-Szóval, ki akar frizbizni a kocsikkal? –kérdeztem feléjük fordulva.
-Hogy mit csinálni? –kérdezett vissza Bella.
-Frizbizni a kocsikkal. –mondtam, mintha minden nap ezt csinálnám. –Jó buli lesz. Ezeknek már úgyis mindegy. Szar kis Ladák ezek. Már a század elején se voltak jók.
Erre Bella nevetésben tört ki. Edward csak szimplán mosolygott. Ő már játszott velem ilyet.
-Hát, nem is tudom. –gondolkodott el Bella.
-Hajrá, hugi. Úgyse fogsz győzni. –keményítettem be.
-Dehogyisnem. Állok elébe.
-Akkor fogd a cuccot és dobd minél messzebbre!
-Rendben. –mondta Bella és felmarkolt egy kocsit. Lendületet vett és elhajította az erdő felé. Elég messzire ment, de úgy éreztem, jobb vagyok.
-Most én jövök! –szólt közbe Edward és már el is tűnt mellőlem. Felkapott egy újabb autót, ami elég kihívó színű volt, és elhajította ugyanarra, amerre Bella.
-Szép volt, te kis oroszlán. –dicsérte kedvesét Bella.
-De a tied sokkal jobb. Még Emmett-et is lekörözöd. –mosolygott Edward.
-Na ne már! Inkább figyeljetek és tanuljatok a mestertől. –jelentettem ki. Megfogtam egy fekete kocsit. Nagy levegőt vettem és, mint egy diszkoszt, elvetettem. Sajnos nem láttam, meddig dobtam, ezért intettem a többieknek, hogy keressük meg őket.
-Na, srácok, aki a legmesszebb találja a kocsiját, az nyer. –mondtam.
-És mi a tét? –kérdezte húgom.
-Ha én nyerek, megmasszírozod a lábam ma este.
-És ha én nyerek?
-Akkor… -kezdtem elbizonytalanodni. –Nem foglak két hétig piszkálni a magánéleteddel.
-Szuper. Győzzön a jobbik. –mondta és eltűnt az erdőben. Bátyámmal utána eredtem. Pár perc múlva hallottuk meg átlagos, emberi, mégis dallamos hangját.
-Megvan! Megvan! Biztos én nyertem! Elmentem a tiétek mellett! Hurrá!
Ekkor már láttuk is.
-Ezt kapd ki! –vágott fel.
-Jó, bevallom. Győztél. Befogom. –mondtam szomorúan.
Miután kiszomorkodtam magam elindultunk haza. Otthon mindenki rendre kiröhögött, hogy még mindig nem elég gyenge hozzám a húgom.
Így történt, hogy megint felsültem. Legközelebb sikerülni fog. Nem fogom hagyni magam.