Jövő a múltban /Carlisle szemszöge/

Sziasztok! Ezt a novellát ajánlom Hencii-nek, akinek nem régen volt a szülinapja. Ezúton is boldog szülinapot kívánok neki. :)
De mindenkinek jó olvasást hozzá! Komit ne feledjétek! :$
Egy újabb nap kezdődött. Úgy, mint az elmúlt 345 évben. Szeptember 13-át írunk. Felöltöztem, és fekete Mercedesemmel a kórházba hajtottam. Ott a nővérek ismét meg-meglestek, mint minden nap. Ez jó érzéssel töltene el, ha nem lenne már feleségem, akit mindennél jobban szeretek, és nem csak azért lennék szép, mert vámpír vagyok. A férfi kollégáim is tisztelettel fogtak velem kezet. Ők már megszokták a testhőmérsékletemet.
Én tettem a dolgom, ahogy kell. Vizittel kezdtem, majd a balesetire kellett mennem egy fiúhoz, aki elcsúszott a jégen és beverte a fejét. Csúnya agyrázkódása lett.
-Vegyen be otthon Tylenolt. -mondtam a fiú anyjának.
-Köszönjük szépen, Dr. Cullen. -köszönte meg őszinte tisztelettel majd intett fiának. A fiú lehuppant a vizsgálóasztalról és kiment édesanyjával a váróba.
Ezek után én még egy-két beteget elláttam különféle panaszokkal. Épp az utolsó páciens rokonaival beszélgettem, amikor hirtelen valami bizsergető érzés támadt a köpenyzsebemben. A vészhívóm volt. A szülészetről hívtak, mert behoztak egy kismamát, akinél megindult a szülés. Minden szülést én vezettem le a forksi kórházban. Hiába... Ha én vagyok az egyetlen rátermett orvos, aki le tud vezetni egy szülést.
Emberi tempóban ugyan, de siettem az emeletre. Éppen tolták a nőt a szülőszobára, mikor utunk keresztezte egymást.
-Üdv, Dr. Cullen. -fogta meg gyengéden a kezem, majd rögtön elrántotta a magáét.
-Jó napot! Hogy érzi magát, Mrs...
-Swan. A nevem René Swan. -fejezte be.
-Mrs. Swan. Hogy érzi magát? -kérdeztem. Hülye kérdés volt.
-Elég rosszul. -nyögte. -Nyugalom, Isabella. Mindjárt kijöhetsz. -fogta a hasát René.
Végre beértünk a szülőszobába, ahol már vártak a kellékek.
-Kezdhetjük? Felkészült, René?
-Igen.
-10 cm-re tágult ki.
-Az mit jelent? -kérdezte.
Első gyerek? Biztosan. Csak a tapasztalatlan nők kérdeznek ilyet.
-Az azt jelenti, nyomjon.
René bólintott, majd nagy levegőt vett. Olyannyira erőlködött, hogy a nyakán kirajzolódtak az erek. Egy pillanatra még a vért is láttam az erekben.
-Jó lesz, jó lesz. Már látom a fejét. Nyomjon tovább! -utasítottam.
René mindent úgy csinált, ahogy mondtam. Pár perc múlva már meg is született Isabella Marie Swan. Az apa -aki időközben megérkezett a rendőrőrsről -vágta el a köldökzsinórt. A nővér megmosta a kis Isabellát, majd betekerte egy takaróba. Átadta nekem és itt megállt az élet. Belenéztem a kislány szemébe és láttam benne egy furcsa vibrálást. Olyat, amit nem látok minden gyerek szemében. Vagyis eddig ez az első. Isabella úgy nézett rám, mint a leendő apjára. Nem létező szívem nagyot dobbant. Mintha ez sorsszerű lett volna. De elég az én szükségleteimből.
Átadtam a babát Renének, aki közben elpityeredett. Az anya könnyes szemmel figyelte, ahogy Isabella megfogta az arcát. Nagyon okos kislány. Már most látszik.
Este elvittem Isabellát a többi babához a csecsemőmegőrzőbe, miközben azon töprengtem, vajon mi lehet a furcsa ebben a lánykában. De nem jutottam semmire. Emberi tempóban is túlságosan gyorsan értem a csecsemőosztályra. Kitettem Isabellát a helyére, majd minél gyorsabban a kocsimhoz igyekeztem. Minél hamarabb leszek otthon, annál előbb felejthetem el a mai napot. A gyerekek úgyis megint össze fognak veszni, ahogyan tegnap tették. Folytatódhat az "Emmett! Fejezd be a perverzséget!" lemez.
Autóm ott várt már a parkoló legközelebb eső részén. Bepattantam és elhajtottam. Próbáltam nem gondolni rá, de folyton-folyvást visszaszökött gondolataim közé Isabella. Otthon se lett jobb a helyzet. A gyerekeknek ma nem volt kedvük veszekedni. Leültek tanulni. Mindegyik más szobába. Emmett Aliceék szobájában, Rosalie a saját szobájukban, Jasper a konyhában, Alice Edward szobájában, Edward pedig a zongora mellett. Esme a garázsban várt. Mikor kiszálltam, a nyakamba ugrott.
-Szia, édes! -nyomt egy csókot ajkaimra. -Milyen napod volt?
-Egész jó. De mégse annyira.
-Elmeséled? -kérdezte.
-Persze.
Bekísértem szerelmem a nappaliba és leültünk a kanapéra.
-Na mesélj! Mi bánt?
-Hát... -kezdtem bizonytalanul. -Levezettem ma egy szülést...
-De hát az csodálatos. -szakított félbe.
-De olyan furcsa érzésem támadt, mikor belenéztem a szemébe.
-Mit láttál benne?
-Úgy nézett rám, mint a tulajdon apjára, vagy hogyan fejezzem ki magam? -gondolkodtam el. -Á, megvan. Mint a sorsára. Ez a jó szó rá.
-Ne aggódj! Meg fog oldódni. -vígasztalt meg Esme.
-Köszönöm. -mondtam és felmentem a dolgozószobámba életem szerelmével.
Pár hét múlva aztán eljutott hozzám a hír, hogy a rendőrfőnök és felesége éppen válnak, és hogy René és Isabella elköltöznek Phoenix-be. Ez nem hagyott hidegen, mivel ebben a pár napban is néha eszembejutottak azok a csokoládébarna szemek. Éreztem, hogy ez a kicsi lány vissza fog térni Forks-ba.

Apró játék /Emmett szemszöge/

Sziasztok! Mint látjátok, újraindult az oldal. Ugyanaz a design, ugyanaz a szerző. Csak egy valami változott. A visszajelzések szerint sokkal jobban írok. De döntsétek el TI. Olvassátok az második első novellámat. :D Remélem tetszeni fog. Ha igen, azt is írjátok meg, de azt is, ha nem lécci. Kösszi. Nem is húzom az időt. Jó olvasást! :)


Már lassan egy éve annak, hogy Bella átváltozott. Úgy gondoltam, ideje újra megmérkőzni vele. Talán már elszállt az ereje és újra felülhetek a képzeletbeli trónomra.
Éppen Rose babával enyelegtem, mikor észrevette rajtam, hogy észben nem vagyok itt. Rá is kérdezett erre.
-Mackó, mi a baj? –kérdezte lágyan.
-Kedvem támadt egy kicsit szórakozni. –mondtam. Láttam Rose arcán a félreértést.
-Akkor segítek! –mondta vágyakozóan és már nyúlt az inggombjaim felé.
-Nem így. Bár ez is csábító. –jegyeztem meg. – Bellával akarok versenyezni.
-Ó, ne már. –mondta kedvetlenül Rosalie. –Már megint? És miben?
-Majd meglátod, cukorfalat.
-Rendben. Majd valamikor utánatok megyek. –mondta, de én már csak távolról hallottam, mert elrohantam húgomék szobájába. Benyitottam és kicsit sem meglepődve fogadtam a látványt. Bella és Edward épp szenvedélyesen csókolóztak. Mivel nem akartam, hogy tovább folytassák, bunkón befészkeltem magam közéjük.
-Emmett! Mit akarsz te itt? –kérdezte Bella.
-Mit szólnál egy újabb versenyhez? –kérdeztem vissza.
-Miért is ne. Szeretném megint látni az arcod, mikor legyőzlek.
-Abban ne reménykedj… Most én fogok győzni.
-Várjatok! Én is jönni akarok. –szólt közbe Edward.
-Oké! Mindkettőtöket lealázlak. –mondtam magabiztosan.
-Ne reméld! –mondta Bella.
-És mit fogunk játszani? –kérdezte érdeklődve Edward.
-Először is kimegyünk a szeméttelepre. –jelentettem ki. Pontos tervem volt a mai napra.
Mindketten meglepődtek ezen.
-Hát jó. Mi hallgatunk rád. –mondták egyszerre.
Még megkérdeztem Alice-t is, de ő nem partner az ilyenekben. Ezért hármasban indultunk a legmesszebb lévő szeméttelepre. Bella eléggé furcsán nézett rám. Azt üzente a tekintetével, hogy „Emmett, de hülye vagy. Minek viszel egy szeméttelepre?” Így még viccesebb lesz, mikor megtudja, mire készülök.
Kis idő elteltével beléptünk a szeméttelepre. Mindketten nagyot néztek.
-Szóval, ki akar frizbizni a kocsikkal? –kérdeztem feléjük fordulva.
-Hogy mit csinálni? –kérdezett vissza Bella.
-Frizbizni a kocsikkal. –mondtam, mintha minden nap ezt csinálnám. –Jó buli lesz. Ezeknek már úgyis mindegy. Szar kis Ladák ezek. Már a század elején se voltak jók.
Erre Bella nevetésben tört ki. Edward csak szimplán mosolygott. Ő már játszott velem ilyet.
-Hát, nem is tudom. –gondolkodott el Bella.
-Hajrá, hugi. Úgyse fogsz győzni. –keményítettem be.
-Dehogyisnem. Állok elébe.
-Akkor fogd a cuccot és dobd minél messzebbre!
-Rendben. –mondta Bella és felmarkolt egy kocsit. Lendületet vett és elhajította az erdő felé. Elég messzire ment, de úgy éreztem, jobb vagyok.
-Most én jövök! –szólt közbe Edward és már el is tűnt mellőlem. Felkapott egy újabb autót, ami elég kihívó színű volt, és elhajította ugyanarra, amerre Bella.
-Szép volt, te kis oroszlán. –dicsérte kedvesét Bella.
-De a tied sokkal jobb. Még Emmett-et is lekörözöd. –mosolygott Edward.
-Na ne már! Inkább figyeljetek és tanuljatok a mestertől. –jelentettem ki. Megfogtam egy fekete kocsit. Nagy levegőt vettem és, mint egy diszkoszt, elvetettem. Sajnos nem láttam, meddig dobtam, ezért intettem a többieknek, hogy keressük meg őket.
-Na, srácok, aki a legmesszebb találja a kocsiját, az nyer. –mondtam.
-És mi a tét? –kérdezte húgom.
-Ha én nyerek, megmasszírozod a lábam ma este.
-És ha én nyerek?
-Akkor… -kezdtem elbizonytalanodni. –Nem foglak két hétig piszkálni a magánéleteddel.
-Szuper. Győzzön a jobbik. –mondta és eltűnt az erdőben. Bátyámmal utána eredtem. Pár perc múlva hallottuk meg átlagos, emberi, mégis dallamos hangját.
-Megvan! Megvan! Biztos én nyertem! Elmentem a tiétek mellett! Hurrá!
Ekkor már láttuk is.
-Ezt kapd ki! –vágott fel.
-Jó, bevallom. Győztél. Befogom. –mondtam szomorúan.
Miután kiszomorkodtam magam elindultunk haza. Otthon mindenki rendre kiröhögött, hogy még mindig nem elég gyenge hozzám a húgom.
Így történt, hogy megint felsültem. Legközelebb sikerülni fog. Nem fogom hagyni magam.

Naplóbejegyzés

Részlet Emily Young naplójából

Aug. 3.

Már egy hónapja vagyok együtt Sammel, de ilyet még sosem láttam. Most itt a kórházban elég nehéz nem haragudni rá, de szívem mélyén nem haragszom, amiért az arcom bal fele eltorzult. De ne menjünk ennyire előre. Elég átlagosan kezdődött a napom. Takarítottam és ebédre átjött Sam. Megint csak nadrág volt rajta, mint mindig, de ezt már megszoktam. Egy kis ideig beszélgettünk, meg ettünk „egy kicsit”. Ebéd után megkért, hogy menjek el vele sétálni az erdőbe. El is indultunk az erdő közepe felé, ahol egy ember se jár, csak az én nagy, fekete farkasom. Miközben járkáltunk, kérdezgettem őt Cullenékről és ő mindenre készségesen válaszolt. Épp bele akart kezdeni a saját kérdésébe, amikor megérzett valamit. Kérdeztem, hogy mit érez, de ő csak feltartotta az ujját, és csendre intett. Megfogtam a kezét, mert kezdtem félni. Ekkor a keze elkezdett remegni. Egy perc múltán már egész testében remegett. Próbáltam megnyugtatni, de nem ment. Az orrát folyamatosan föl-föl húzogatta, ki tudja miért. Elnéztem arra, amerre ő és láttam egy sötét, fehér bőrű árnyat. Nagyon hasonlított Cullenékre, de nem volt ismerős. Sam dühe nem csillapodott és pár másodpercen belül kitört belőle a nagy, koromfekete farkas. Ezzel a mozdulatával félrelökött engem és én bevágtam a fejem egy fába. Itt azt hiszem kiesett pár perc. Miután magamhoz tértem, láttam, hogy Sam valami gyors és erős teremtménnyel harcol. Felálltam és ekkor kedvesemet hátradobta az a valami és egyenesen felém repült. Rám esett, de nem fájt nagyon, mert hosszú szőrzete felfogta az esést. Mikor felkelt, én ott feküdtem alatta és néztem őt. Ahogy ugrott, nem figyelt és véletlenül a karmait végighúzta az arcom bal felén. Elég fájdalmas volt, de nem törődtem vele. Csak az számított ebben a pillanatban, hogy Samnek ne essen baja. De sajnos nem tudtam végigkövetni a harc hátralévő részét, mert gyanítom elájultam és itt, ezen a kórházi ágyon ébredtem. Ebben a pillanatban én jól éreztem magam, de hol van Sam? Körülnéztem. Sam sehol. Az éjjeliszekrényemen sok gyümölcs meg süti. Ezek csakis Leah-éktól jöhettek. És egy levél is van ott. Samtől jött.

„Drága Emily!
Mikor ezt olvasod, én már nem leszek itt, de ha bármi baj van, hívj azonnal. A telefonod ott van a fiókban.
Nagyon sajnálom, amit veled tettem. Nem tudok tükörbe se nézni, úgy utálom magam. Ha előbb nem hívsz, akkor holnap mindenképp itt leszek. Annak ellenére, ami történt, én nagyon de nagyon szeretlek. És jóvá szeretném tenni. Ha bármi van, amit szeretnél, mondd nekem rögtön.
Addig is ölel: Sam ”

Végre kimondta azt a szót, amit még nyíltan sosem mondott ki. Hogy szeret. Én, akármi lesz, sosem fogom őt elhagyni. Akármit csinál is.

The End

Cullen's Christmas

Cullen’s Christmas
(Alice szemszöge)

Már csak egy hét volt karácsonyig és én majd’ kiugrottam a bőrömből. Imádom a karácsonyt. Ez egy jeles nap, több szempontból is. Nemcsak, mert ez egy piros betűs ünnep, hanem, mert ez Bella első karácsonya vámpírként. Ezt meg kellene ünnepelni… egy bulival. Bár nem hiszem, hogy megengedné. Utálja a bulikat. Főleg az enyémeket. De azért megpróbálom.
Át is mentem rögvest Bellához. Nyitva volt az ajtó. Bekukkantottam. Húgom éppen azokat a képeket nézte, amiket a 18. születésnapján készítettem. Volt olyan kép, aminél elmosolyodott, de voltak olyanok is, amiknél lefagyott a mosoly az arcáról. Én is emlékeztem. Jazz meg akarta támadni Bellát, mert elvágta az ujját. Én se rendelkeztem akkor elég nagy önuralommal. De szerencsére nem lett semmi baj, ezt leszámítva. De vissza a jelenbe. Hát… bementem.
-Szia Bella! Beszélhetnénk?
-Szia Alice! Persze, ülj csak le! –mondta, miközben félredobta a képeket és megveregette a helyet maga mellett.
-Arról lenne szó, hogy… -kezdtem bele félénken – tudod, hogy mindjárt itt a karácsony. Az első karácsonyod így… -mutattam rá.
-Igen, és?
-És hát, szeretnék egy kis szolid bulit rendezni. Megengeded?
-Hát… ha tényleg szolid lenne, akkor rendben. –mondta, de a végén már nem figyeltem rá. Éppen látomásom volt.
-Alice! Alice, mit látsz?
-Öö… semmit. De ugye nem akarsz szombaton elmenni vadászni? –kérdeztem mérgesen –Most mondtad, hogy lehet buli.
-Lehet is, és én nem is gondoltam rá, hogy elmegyek. Na jó lehet, hogy megfordult a fejemben, de csak egy pillanatra.
-Hát jó. Akkor rohanok tervezni.
-Rendben. Szia!
-Szia! –mondtam és elrohantam. Rengeteg dolgom volt.
Berohantam a szobámba és elkezdtem kitalálni az idei karácsonyunk színeit. Megkérdeztem Esme-t, Rose-t és Jazz-t is. Mindhárman az aranyat és a pirosat javasolták. Még jó pár óráig dolgoztam, de nem jutottam sokkal előrébb. Csak a vendéglistát sikerült összeállítanom. Itt lesz Jake és a barátai, Kimmel, Emilyvel, Rachellel és Claire-el karöltve. Itt lesznek még Tanyaék is, de meghívtam Jane-t és Alec-et is. Bella jóváhagyta a listát, mert szerintem értékeli, hogy mindenkit meghívok, akiket kedvel. Így hát mára ennyi elég lesz. Nessie felajánlotta, hogy elviszi a meghívót Jake-nek, aki majd elviszi az egész falkának. Kezdem bírni ezeket a kutyákat. A szagukat leszámítva, egész jófejek tudnak lenni.
Másnap elmentem Rosalie-vel és Bellával egy bevásárló körútra Seattle-be, amíg a fiúknak kiadtam, hogy mire hazaérünk, legyen meg a fa. Mindent megvettünk, csak a kaját nem. De vettük díszeket, ajándékokat és még sok más egyebet. A fa is meglett, így nyugodtan ült le az egész család társasozni Renesmee-vel.
Ezután két-három napig nem tettünk jóformán semmit a bulihoz. Azon kívül, hogy elküldtük Jane-nek és Alec-nek a meghívót.
Csütörtökön viszont sütött a Nap, így elmentünk Tanyaékhoz a meghívókkal. Visszafelé jövet vadászni voltunk és beugrottunk Jacobékhoz beszélgetni. Megbeszéltük a menüt és kértünk receptet is.
Másnap reggel Bellával és Nessievel mentünk el bevásárolni az ebédhez. Emmettet elküldtem horgászni. Mi meg megszereztük a csokis muffinhoz és a vadashoz a hozzávalókat. Mire hazaértünk, Edward már megpucolta a halat és felvágta a frissen levadászott szarvas húsát. Odaadtuk Esme-nek a cuccokat, és mi elkezdtünk díszíteni. Másnap reggelre mindenki végzett mindennel. 11-re hívtuk a vendégeket, ezért elkezdünk készülődni. A fiúk szmokingba voltak piros nyakkendővel, mi pedig aranyszínű ruhában. Mindenki másfélében.
11 órakor megérkezett az első vendég. Jake volt. Fel is ment Nessie-vel az emeletre. Ezután folyamatos szállingóztak a vendégek. Mindenki körül volt valaki. Mikor az utolsó vendégek megérkeztek -akik persze Jane-ék voltak-, elkezdett esni a hó. Aznap nagyon jól érezte magát mindenki. Még Alec és Jane is kibírta a kutyaszagot.

The End